,,KERESSÜK A LEGJOBB UTAS SZTORIKAT”

Azóta is emlegetjük

(Kostyál Gábor)

2010-ben Szíria-Jordánia-i utunk utolsó napján késő este, közel éjfélhez vitt ki a busz Ammanban a repülőtérre. Április 16-a, péntek volt. Pénz elköltve, ajándékok becsomagolva – ahogy illik.

Érdekes módon sokáig ültettek a buszon, amíg leszállhattunk. A váróban derült ki, hogy bizonytalan a gép indulása Buda­pest­re. Egy Izlandi vulkán kitöréséről kezdtek beszélni, majd hosszas várakozás után közölték, hogy a gép nem indul, mert Ferihegy nem fogad gépet légtérzár miatt.

Mi legyen hát? Nem tudni, mikor lesz másik gép. A helyi idegenvezető futkos, telefonál. Végre visszajött a busz és elvitt a hirtelen talált Region Hotelba. (Hiszen a Ramada Hotelből már kijelentkeztünk.) Persze csak egy éj­sza­ka maradhattunk ott. Új keresgélés után szombaton to­váb­bi szállodába költöztünk. Felmerült a gond: ki fizeti a többlet éjszakákat? A Fe­hér­vár Travel egy éjszakát vállalt. A to­váb­biak minket terhelnek. Miből? Egyeseknek volt bankkártyán pénzük, esetleg kis maradványuk, de sokaknak semmi. Esetleg az iroda megelőlegezi… Olcsón is 45 dollár naponta, személyenként, kettőnknek 90… (Az iroda kiegészítése: A Fe­hér­vár Travel az idegenvezetőt arra kérte, az utasokat úgy tájékoztassa, hogy a to­váb­bi költségek felét mindenkinek az iroda állja. Az alábbi leírás is tanúskodik azonban arról, hogy a helyzet milyen kaotikus volt… de végül a legfőbb cél, hogy utasainkat épségben hazajuttassuk, teljesült.)

Téblábolunk a szál­lo­dá­ban és várjuk a magyar légtér megnyitását. Nem nyílik. Újabb éj­sza­ka Ammanban…

Vasárnap délelőtt felmerül a lehe­tő­ség, hogy talán Tel-Avivból még lehet repülni. Igaz, oda sem könnyű eljutni, mert jordán busz oda nem megy át. (Ha pedig izraeli vízum kerül az útlevélbe, azzal arab országba többet nem lehet bejutni.) Esetleg a Jordán folyóig elvisznek, azután áthúzhatjuk csomagjainkat a Jordán hídján. Répás Laci ide­gen­ve­ze­tőnk lázasan kezdi keresni, hogy mit tud Izraelben megmutatni a gép indulásáig.

Onnan sem indul már gép! Sűrű beszélgetés az irodával. Lehetőségek: várunk, ameddig a légtér megnyílik és hely lesz egy járaton, vagy hazaindulunk autó­busszal. De senki nem tudja, mikor nyílik meg a légtér. Addig mindenki fizetheti a szállodát. Heti kétszer, szerdán és pénteken van járat rendesen. De arra biztosan el vannak adva rég a jegyek. Mikorra kaphatunk mi? Szóval nagy a bizonytalanság és ez a helyzet még sokba kerülhet. Nem is beszélve arról, hogy hétfőn már munkanap lesz és a csoportból ez is többeknek fejfájást okoz. Vagy menjünk busszal? Ezt fizeti az iroda. De hát ki tudja, milyen hosszú ez az út Szírián, Törökországon és Délkelet-Európán át. Ezekre az országokra vízumunk sincs. Hogyan fognak átengedni? A busz azonban készen áll és elvinne bennünket a szír-török határig.

Végül csoportgyűlés. Répás Laci vázolja a lehe­tő­ségeket és szavazásra teszi fel a kérdést. A csoport többsége a buszozás mellett döntött! Egy órán belül ott volt a busz. Tehát beszállás. Itthoni idő szerint 13.39-kor nekiindultunk a hosszú és bizonytalan útnak. Az iroda elkezdte szervezni a vízumokat.

A jordán-szír határon az ottani ide­gen­ve­ze­tőnk elköszönt, s mi kezdtünk várni az átjutásra. Órákig semmi. Végül elkezdtük kilesni, hogy mit is csinál a szír határőr. Lesni kellett, mert senki nem volt ott, aki arabon kívül más nyelven értett volna. Kiderült, hogy a derék ember csak az arab betűket ismeri. Kitett hát a számítógépre egy útlevelet és arról betűről betűre egy ujjal írta át a neveket, s a többit. Négy órába telt, amíg elkészült a negyven-akárhány útlevéllel, s tovább indulhattunk.

Nem sokkal éjfél előtt érkeztünk Bab-AI-Hawaba, a szír határállomásra. Buszunk innen visszafordult, mert Törökországba nem megy át… Csomagjaink a földön, az elment busz mellett. Ismét lázas telefonálgatás Fe­hér­várra, majd Törökországba a társ utazási irodához. Éjjel. Csak a vezetőkkel lehet kapcsolatba lépni. Hol van már a hivatali idő? Busz nincs. Hogyan tovább? Felajánljuk, hogy átvisszük, húzzuk csomagjainkat a határon a török határállomásig. Még mit nem, hangzik a válasz. Ezen a részen szír-török határvita van hosszabb ideje. Szíria visszakövetel egy darabot Törökországtól. A jelenlegi (akkori) határt ideiglenesnek tartják. Emiatt is van egy 10 km széles határsáv közöttük, amit fegyveresek őriznek mindkét oldalról. Szó sem lehet tehát semmilyen magán átkelésről.

Busz nincs. Török busz nem jön át a szír oldalra. Bevonulunk a váróba és ücsörgünk. A hosszas telefonálgatásnak végre mégis lett eredménye. A török partneriroda tulajdonosának unokaöccse egy járatos busszal éppen úton van Aleppóból hazafelé és vállalja, hogy átvisz a határon Cilvegozuba, a török határállomásra. Oda már tud a partneriroda buszt küldeni értünk. Tehát már tudjuk, mire várunk. Hajnali fél hatra (öt és fél óra várakozás után) végre befut a busz. Igen ám, de félig telve alvó utasokkal. A csomagtartója is jócskán telve. Alvókat felkeltve, a csomagokkal a lábak között állva zsúfolódunk fel. No-no. A szír határőrök most jöttek rá, hogy még nem volt vámvizsgálat. Kiszállás. Csomagokkal. Látjuk ám, hogy derék útitársaink egyre több csomagot a mieink mellé helyeznek. Szóval azok csempészárukkal voltak tele. S ha esetleg lebukik valaki, az legyen más. Ja. És még nem volt meg az útlevélvizsgálat… Ki tudja, mi nem volt még meg, de háromszor szálltunk fel csomagostul a túlzsúfolt buszra és újra le. Reggelig tartott az a procedúra és sokunk már alig állt a lábán.

Végre Törökország. A partnerirodának hála, gyorsan leadminisztráltak minket és indulhattunk át Kis-Ázsián. Csend volt a buszon. Aki csak tudott, aludt. Antakya, Adana, majd északnyugat felé Ankara az útirány, néhány, már normális pihenővel. Ankara után, ismét este, telefon az irodától. Felajánlják, hogy Isztambulban álljunk meg éjjelre az iroda költségére. Aludjunk, tisztálkodjunk, s majd reggeli után induljunk tovább. Ekkor ismét éreztük, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. A kapcsolat folyamatos. Alternatív megoldás: ha mégis a folyamatos út mellett döntünk, akkor Isztambulban elvisznek egy hagyományos török fürdőbe, s ott felfrissülve menjünk tovább.

Répás Laci ránk bízza a döntést. Ismét szavazás. Ő nem szavaz, s így páratlanul vagyunk. Egyetlen szavazattal a továbbmenés mellett döntöttünk. Így hát ismét éjféltájt, amikor a két ,,őrült” váltósofőr átcikázott velünk a Boszporusz hídján, a fürdőbe értünk.

Hát ez megérte. Az eredetileg férfi fürdőben a belépő egy nagykupolás belső térbe ért, középen egy kör alakú medencével a közös ülőfürdőzéshez. Szemben és kétoldalt egy-egy hatalmas fél kupola alatt volt a tisztálkodó tér. Itt a falakon márvány medencék voltak. Mint egy-egy falikút. Néhány. A központi kupola alatt körben az első emeleten oszlopos körfolyosó felé nyitott fülkék voltak fekvőhellyel. Ezek a vetkőzőhelyiségek. S most jött a csavar! Mindenki kapott egy szál törülközőt, majd meztelenre kellett vetkőzni és irány a földszintre, a fél kupolákhoz. Egyik oldalon a férfiak, a másikon a nők. Köztünk semmi, csak a körmedence és az elég nagy távolság. Gyerünk a falikutakhoz. Hol itt a csap. Ja, az nincs! Van viszont egy nagyobbacska bögre, amivel lehet vizet merni és azzal magunkat locsolgatni. Akinek van, közben szappanozhat is. Azután az egy szál törülközővel vissza az emeleti fülkébe (nem ám átkukucskálni a női fülkékbe) és már öltözhetünk is. Hát ilyen a hagyományos török fürdő, amit éjjel csak a mi kedvünkért nyittatott ki a török partneriroda.

Na, ez igen részletesre sikerült, de hát ez olyan nagy élmény volt…

Azt reméltük, innen már sínen gördülünk. Hát nem egészen. Edirnénél értünk a bolgár határra 20-án, kedden reggel. A Fe­hér­vár Travel végig velünk volt, s ezért, amikor elindultunk hosszú utunkra, azonnal riadóztatott egy buszt és három váltósofőrrel elindította a bolgár-­török határra, hogy mihamarabb hazaérjünk. A mi kalandjaink miatt szegények 12 órát vártak ránk. Most, hogy végre megjöttünk, elénk akartak jönni. Látták, hogy a török buszról már nehézkesen vesszük le a csomagokat (itt nincs tíz kilométer, csak 1-200 méter), így hát engedélyt kértek és kaptak, hogy közvetlenül a csomagokhoz jöjjenek török területre. Így gyorsan felpakoltak és indulás. Na de az nem ment. A sorompó zárva maradt. Nem mehetünk át, mivel a busz nem a sorompónál jött be, a kamera által nem lett regisztrálva, ami pedig nem jött be, az nem mehet ki, és a busznak nincs engedélye elhagyni Törökországot! De hát engedélyt kaptunk bejönni… Sofőrök, Répás Lacival felvonultak. Végre valaki kicsit tudott angolul. Engedélyt? Hát kérem az a tiszt, aki ezt szóban megadta, már elment. Rimánkodás. Már három napja vagyunk úton. Mindezt az Eyjafjallaijökull (ezt tessék kimondani!) izlandi vulkán 14-i kitörése miatt. Végül két és fél óra múlva kegyeskedtek átengedni.

Innen már suhantunk hazafelé (bár a suhanás néhány szakaszon erős túlzás). Igaz a bolgár-­szerb határon még két órát kellett várakozni, mert éppen kamionokkal foglalkoztak, de a szerb-magyar határon fél óra alatt átjutottunk.

Buszunk este 11-re Ferihegyre vitt (sokakra ott várt a kocsi, vagy az eléjük jött családtag kocsival), s majd onnan Fe­hér­várra.

Budapestig ,,csak” 56 órát buszoztunk egyvégtében (bár váltott buszokkal).

Így hát ez az út nagyon is emlékezetes maradt. Azóta Répás Laci más úton is volt ide­gen­ve­ze­tőnk. Ezt az utat azóta vele mindig emlegetjük. Szerinte ezen az úton öt évet öregedett. Hát ez volt.


 

További történetek: