,,KERESSÜK A LEGJOBB UTAS SZTORIKAT”

Hihetetlen India – jegyzetek, emlékek, élmények

(Czuczor József)

Bónusz program az indiai tüntetők jóvoltából

Az elmúlt 10 év társasutazásainak egyik tapasztalata, hogy az utazási irodák, illetve az őket képviselő idegenvezetők körömszakadtáig ragaszkodnak a meghirdetett programok betartásához. Még akkor is, ha az utasok halásosan fáradtak, és az aznapi hetedik gótikus temp­lomot szívesen kihagynák, mert tudják, hogy mindig vannak az utastársak között olyanok, akik az elmaradt programért otthon majd kártérítést, vagy a részvételi díj egy részének visszatérítését követelik nem teljesítés miatt, ha kell bírósági úton is.

Az ritkábban fordul elő, hogy plusz programot iktatnak be, de ha alkalom adódik, megteszik. Mi, utazási irodánktól kü­lön­le­ges plusz élményt kaptunk, minden szándéka és akarata ellenére…

Az ötödik nap délutánján gondtalanul száguldottunk, vagy ötven kilométeres sebességgel Agrából Jaipur felé, hogy a 250 kilométeres utunkat 5-6 óra alatt megtegyük egy autópályán. A gondtalanságot persze az jelentette, hogy már megszoktuk a gyakori sávváltás, folytonos dudálás, a szembejövő forgalom kikerülése, és a zötyögős autóút közepette haladtunk célunk felé.

Aztán egyszer csak (ezzel a szófordulattal csak a regényírók szoktak élni, ha valami váratlan helyzetet akartak jelezni), szóval egyszer csak azt tűnt fel, hogy a szembejövő sávokon megszűnt a forgalom, vagy elvétve jön egy-két jármű. Aztán mi is megálltunk, azt hívén, dugóba kerültünk. Valóban, előttünk végeláthatatlan autók sora. Megálltunk mi is. Majd néhány métert haladtunk és ismét megálltunk, majd egy idő után végleg. Végállomás. Láttuk, hogy tőlünk mintegy száz méterre, jó pár rendőr áll, az autópálya kordonokkal lezárva, vége, nincs tovább. Aztán jött a hír, tüntetők zárták le az utat.

A rendőrök ott zárták le az utat, ahol a szembejövő sávba átjáró van, hogy ha valaki vissza akar menni Agra felé, megtehesse, de ha ki akarja kerülni a tüntetők útlezárását, balra, alacsonyabb rendű úton mehessen.

Hosszasan vacilláltak vezetőink, végül az alacsonyabb rendű úton való továbbhaladást választották. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk!!!

Bár az biztató volt, hogy több autó is ezt az utat választotta, sőt azt is láttuk, hogy 15-20 európai turista, bőröndjeivel, gurulós táskáival gyalogol a mellékút bevezető szakaszán, majd kisbuszokra szállnak. Később kiderült, hogy ők indiai körutazáson vettek részt vasúton, de a tiltakozók a sínekre is leültek, és lezárták a vasúti közlekedést is. Így nem volt más választásuk, mint hogy az értük küldött kisbuszokra szálljanak. Tehát mi is letértük balra, a mellékútra. Mintegy tíz percig viszonylag jól haladtunk, úgy 25-30 kilométeres sebességgel. Aztán elértünk az első útkereszteződéshez, ami előre jelezte to­váb­bi kálváriánkat. Egyrészt nem volt semmiféle útirányjelző tábla, tehát meg kellett állni, és egy arra jövő másik jármű vezetőjétől kellett az útirányt megkérdezni, vagy egy ott ténfergő embert, másrészt ezek az útkereszteződések, és kanyarok kizárólag kisteherautók vagy traktorok számára készültek, így arra ráfordulni az árokba borulás veszélyének vállalásával, vagy előre-hátra tili-tolival lehetett csupán. Ezt tettük mi is.

Aztán tovább. Az út egyre keskenyebb lett, már a busz kerekeinek egyik fele a padkán ment, másrészt a gödrök, a kátyúk viszont egyre nagyobban. Az utunk első szakaszában szembejövő forgalom csak a helyi traktorok voltak, amelyek vezetői meg­le­he­tő­sen csodálkoztak, hiszen máskor busszal sohasem találkoznak, látszok rajtuk, hogy tudják, valami rend­kívüli történhetett. Ők persze az útlezárásról mit sem tudhattak, hiszen India lakosságának döntő része a hírektől teljesen elzárva él.

Több kisebb, 8-10 házból álló településen is átmentünk, az emberek elámulva bámultak ránk, a gyerekek nem hittek a szemüknek.

Aztán elérkeztünk utunk legkritikusabb szakaszára, egy 5-6 házból álló településre, ahol megszűnt az út, és a falunk keresztül egy vízmosáson mentünk. Látszott, hogy ez a monszun idején egy patak, amely mentén álltak a házak, a patak alja simára kopott hatalmas kövekből áll, és buszunk araszolva tudott csak menni, és megjelenésünkre egy sor csodálkozó, ámuló embert vettünk észre. A kékre meszelt ajtótlan vályogházból elő­ször egy asszony lépett ki szép száriban, majd a gyereke, végül egy férfi. Az asszony, ahogy meglátott bennünket, kiejtette kezéből a lavórszerű edényt, amelyben frissen vágott lucerna volt, hogy a teheneknek adja, a gyerek, a szurtos, maszatos gyerek tátott szájjal bámult ránk, míg a férfi, a meleg idő ellenére vastag nadrágban, dzsekiben lépett ki az udvarra, és hol ránk, hol a nőre nézett, mint aki nem hisz a szemének. Egyedül a ház körüli tehenek nem vettek tudomást rólunk, közömbösen kérődztek tovább a ház mellett fekve.

Mi meg szép lassan zötykölődtünk tovább, amikor hallom, hogy a busz mindkét oldalát az út szélén álló fák ágai karistolják végig.

Ekkor egy öregember ugrott félig a busz elé, riadt képpel kiabálni kezdett, miközben a két kezét a feje felett keresztbe mozgatta, majd egy mozdulattal jelezte, fordulj vissza, nincs tovább. A sofőr megállt, néhány szót váltott az öreggel, majd szép lassan tovább indult. Az meg lemondóan legyintett, a reménytelenség rítt le az arcáról.

Így haladtunk tovább egyre nagyobb kátyúkon át, míg mellettünk 3-4 méteres árkok húzódtak. A busz egyre jobban billegett, hol jobbra-balra keresztirányban, hol előre-hátra, és ami a legvészesebb volt átlósan, 50-70 centit is kitérve. A közelünkben lévő nők vihogtak, visongtak, röhögtek, közel sem érezve a veszélyt. Nekem halálfélelmem volt, és nehezen viseltem a nők nyihogását, átgondoltam, mi lenne velünk, ha az árokba borulunk, lerobban a buszunk itt, a világ végén. Egy-két férfi humorosnak tetsző beszólásával tovább fokozta a nők nyihogását.

Aztán a java még csak ezután következett. Megjelentek a szembejövő járművek, elő­ször csak személykocsik, majd kamionok, és iskolabuszok tele gyerekekkel. Mindez egy nyomsávú, keskeny úton. Ők másik irányból kívánták az útlezárást kikerülni.

Ha nem látom, nem hiszem el. Egy kis faluban személykocsik jöttek szembe, látható volt, hogy nem férnek el mellettünk, mert az út szélén kockakövekből egy rakás volt, melyből 2-3 kő legurult a rakásról, és elzárta a személykocsik útját. Ahelyett, hogy a szembejövő kocsi vezetője vagy utasa kiszállt volna, és azt a három követ felvette volna a kocsi elől, a sofőr recsegés, ropogás közepette ráhajtott a kövekre, majd leugratva róla tovább ment. Ezt megismételte még vagy három autó.

Persze a falu elnevezés nem jó szó, mert ezek a települések európai értelemben sem nem falvak, sem nem tanyák, valami rendezetlenül egymás mellé dobált épületek, a mellettük futó úttal semmiféle logikai kapcsolatban nincsenek, az egyik ház lakórésze mellett a másik épület istállója van, az udvar valamiféle közös tér, kerítés nincs, semmi rendezettséget nem tudtam felfedezni.

Kutyák ezeken a településeken nincsenek, egyrészt minek is, nincs mit védeniük, hiszen érték és kerítés sincs, tehát a birtokvédelmi ösztönüket nem tudnák kiélni, és ebbe a helyzetbe bele is zavarodnának, senki a másiktól semmit el nem venne. A teheneket terelni sem kell, azok mennek oda, ahova akarnak, ha más nem, akkor a gazda kiköti őket. Városokban kóbor kutya annál több van.

Aztán egy betonhíd következett, amely olyan keskeny volt, hogy a buszunk két oldala és a híd betonkorlátja között alig volt 10-10 centiméter. Ez még hagyján, mert ez egy indiai buszsofőrnek meg sem kottyan, de a hídra való felhajtót és a lehajtót is egy kanyar előzte meg, illetve a lehajtásnál követte, s hogy ezt még tovább bonyolítsák, ezek egyben útkereszteződések is volt. Egy a hídra egyenesen ráhajtani vagy onnan le, gyerekjáték lett volna, de kanyaron keresztül, ehhez már mestermunka kellett.

A sofőrünk ismét tili-tolira kényszerült, miután sikerrel vette a felhajtást a híd végén ismét nem tudta, jobbra, vagy balra kell-e mennie. Szerencsére mindenütt vannak ténfergő emberek, itt 5 beszélgető, heverésző juhász volt, akik mintegy 100 kecskét legeltettek a híd alatti kiszáradt folyó zöldellő rétjén. (Mellesleg a kecskék között to­váb­bi két ember aludt, mozdulatlanul, mintha halottak lennének, és a hídon zajló cirkuszból mit sem vettek észre. Gondolom, társaik később milyen izgalommal mesélték el a látottakat.)

Jobbra, szól a pásztorok útbaigazítása, és néhány perces manőverrel ismét úton voltunk. Ekkor ide­gen­ve­ze­tőnk megszólalt, már nem vagyunk messze a jó úttól, mondta mintegy 25 kilométer és három óra megtétele után.

De nem lenne India, ha nem ért volna bennünket to­váb­bi meglepetés. A sofőrünk a szédületes 20 kilométeres sebességről hirtelen ismét lassítani kezdett, és mi érdeklődéssel néztünk előre, mi jöhet még! És láss csodát, előttünk útjavítók dolgoztak, mintha csak a Jóisten küldte volna őket ide. Persze indiai módra végezték fontos munkájukat. A hatalmas kátyúkba beöntötték a friss aszfaltot, egy kicsit letapogatták, friss kőzúzalékot szórtak rá, pár percig elzárták a közlekedés elől, aztán rajta, mehet a forgalom. Ment is, és úgy kitaposta a gödröket, mintha meg sem csinálták volna. De ez már minket nem érdekelt, mert a távolban megjelent az autópálya keresztforgalma, ahol láttuk, hogy nagy sebességgel haladnak az autók. Fellélegeztünk és megkönnyebbültünk. De hát örömünk ismét korai volt.

Ez az elkerülő út az autópályától, tehát a civilizációnak számító központtól mintegy 5-7 kilométerre volt, azzal párhuzamosan futott. De mintha a világ végén lettünk volna! Vagy ott is voltunk??

Vezetőink állandó telefonkapcsolatban voltak informátoraikkal, tudakolták, mi a helyzet az útlezárásokkal. Amint kiértünk, jelezték, baj van, mert a tiltakozók nem egy, hanem két helyen zárták le az autópályát, és mi most a két lezárás közé érkeztünk, tehát teljesen felesleges volt ez a háromórás, életveszélyes kerülő!

Idegenvezetőink látszólag nyugodtak voltak ebben a helyzetben is, de ez csak a látszat volt. Némaságuk – gyakran hosszú ideig egymáshoz sem szóltak, hozzánk sem –, bár nyugalmat sugallt, de bennük is feszültséget keltett. A bizonytalanság, a kilátástalanság bennük is nyomot hagyott, de mindezt jól leplezték. Egy-egy mozdulatuk azonban jelezte belső feszültségüket – ismerték be utólag.

Az utasok a fárasztó hosszú úttól elcsigázottak voltak, éhesek is, szomjasak is, főleg akik nem gondoskodtak napi betevőről és innivalóról, meg WC-re is kellett menniük, ezért vezetőink egy étterem előtt megállították a buszt és mi besorakoztunk a kerthelységébe. Egyesek szendvicset rendeltek, mások speciális egyszerű indiai ételeket, de ha látták volna, hogy milyen kö­rül­mé­nyek között készül a konyhában, ahova volt módunk benézni, biztosan lemondtak volna ezek élvezetéről.

Mivel az étterem mellékhelyiségét éppen tatarozták, burkolták, kedvünkért kinyitottak két hotelszobát, egyet a férfiaknak, egyet a nőknek, a mellékhelység használatára. (Azt más helyen írtam le, miként végezték ezt a burkolást.) Ezeket a szobákat sem kellett volna látnunk, alaposan eltértek az általunk lakott hotelszobáktól. Itt láttunk az igazi indiai fehéret, a lepedők, a takarók huzata olyan szürke volt, mint a grafit, a mosdó meg­le­he­tő­sen piszkos, rozsdás szerelvényekkel, fekete fugákkal a csempék. Takarítás valamikor hónapokkal korábban lehetett, a vastag port elnézve.

Mivel pár órai tétlenségre voltunk ítélve, kihasználtam az időt és a környékben ténferegtem. Az étteremtől pár méterre egy gumijavító, egy huszonéves srác traktor pótkocsijának hatalmas, defektes belső gumiját javította. Pár méterre megálltam mellette és néztem, hogyan dolgozik. Közömbösen rám pillantott, és végezte a dolgát tovább. A környezetét látva nem sok jót vártam.

A ,,műhelye” a már megszokott kb. 2×2 méteres deszka építmény, betonkockákra helyezve, benne elképzelhetetlen rendetlenség, felismerhetetlen szerszámok, mocskos olajos rongyok, selejtes gumik, olajos kannák, meg minden.

Néhány perce kezdhette a javítást, szakszerűen megemelte és bakokkal alátámasztotta a kiékelt pótkocsi tengelyét, leszerelte a kereket és mintegy fél óra alatt komótosan, folyamatos munkával kicserélte a belsőt, felfújta, és visszarakta a hatalmas kereket a tengelyére. Kizárólag betonvasból készített hajított, lapított vagy hegyezett végű szerszámokat használt, minden mozdulata szakszerű, kiszámított és erőltetés nélküli volt. (Még a hatalmas kerék mozgatása, eldöntése és felállítása is.) Igazi mestermunka tanúja voltam – ahogy meg tudtam ítélni. Néha rám tekintett, és jólesően konstatálta, hogy még mindig ott vagyok, látszott, hogy nem zavarja bámulásom.

Aztán odajött egy fiú, köszönés és szó nélkül fogta a gumis kompresszorának slagját, és pár pillanat alatt felpumpálta biciklije gumiját, és olyan szó nélkül távozott, ahogy érkezett. A gumis szinte tudomást sem vett róla.

Visszatérve az étterembe, ahol esküvőre készültek, feldíszítették a kerthelységet, pódiumot készítettek a fiatal párnak, és a pódiumra két trónszerű díszes széket állítottak, a menyasszony és a vőlegény számára, akik, elmondásuk szerint, egész lakodalom alatt ezeken ülnek, és kizárólag szükségeik miatt hagyták el. Asztalok hosszú sorát készítették elő a vendégek számára, egy sor díszítőmunkás tevékenykedett, meg pincérek sora.

Véglegesült, aznap nem érjük el jaipuri szállodánkat, a közelben kell éjszakázni, az útlezárás még tart és bizonytalan az is, hogy meddig. Néhány kilométerre egy elfogadható szállodát találtak vezetőink, ahol azonban még bizakodtunk, pár órát a parkjában várakoztunk, majd, amikor már hidegre fordult az idő, az előcsarnokában. Aztán döntés született, itt éjszakázunk.

Bár kétes tisztaságú volt a szobánk, valószínű a kis forgalom miatt jó ideje nem sok időt fordítottak tisztaságára, de legalább baldachinos ágyban aludtunk!!!

A közelünkben azonban hangos zeneszó hallatszott, díszkivilágítás kíséretében. Itt is esküvőre készültek. Indiában az esküvőket nem a hét végén tartják, hanem a hold állásához igazítják az eseményt, a szerencse, a jó házasság reményében. A kíváncsiság oda vonzott bennünket, és ez lett az útlezárók másik bonusz programja lett a hatalmas csinnadratta kísérte az esküvői menetet. A vőlegény felcicomázott fehér lovon ült, halott sápadtan, merev arccal, mozdulatlanul, a semmibe révedve. Előtte táncosok, akik hatalmas lendülettel ropták a táncot az ott lévő, erősítővel felszerelt zenészek zenéjére. Két ember hatalmas reflektorokkal világította meg a menetet, míg e környező fákon fényfüzérek ontották fényüket, és tették díszesebbé a menetet.

Két, vőfélynek tűnő férfi vezényelte a rítusokat, az indulást, a megállást, a zenét. Néha egymással vitatkoztak a kö­vet­ke­ző lépés mikéntjéről.

A vőlegény arca semmit sem változott, továbbra is merev, érzés nélküli maradt. Indiában a házasságokat kerítők hozzák össze. A párok nem is látják egymást az esküvő előtt. Így aztán érthető a vőlegény bizonytalansága, merevsége, mivel fogalma sincs róla, hogy a házasságközvetítők meg a szülei milyen társat választottak neki, akivel egy életet kell majd leélnie.

Aztán elérkeztek egy feldíszített kapuhoz, amelyről egy három elemből álló fabábú lógott le, amit a vőfélyek biztatására a vőlegény a körülötte lévők üdvrivalgása mellett a kardjával megérintett. Újabb hatalmas üdvrivalgás tört ki, majd megjelent a kapuban 5 szépen felöltözött nő a vőlegény fogadására. Eddig tartott szemlélődésem, és mennem kellett a szállodánkba. Parancs, az parancs.

Vezetőnk lefekvés előtt jelezte, hogy hajnali négykor ébreszt bennünket, ha felszabadult az út. Így is történt, és mi kapkodva szedelőzködtünk, hogy minél előbb indulhassunk, ezzel megúszva az útlezárást.

A buszunk is, mintha érezte volna, hogy sietünk, nagyobb sebességre váltott és vígan duruzsolt, úgy haladtunk. Kár volt tennie! Pár kilométer megtétele után a busz alja felől hatalmas, ütemesen csattogó hang hallatszott. Megszeppentünk, mi jöhet még. A sofőrünk az út szélére húzódott, leállt, majd hallottuk, ismét sebességbe kapcsol, de néhány kattogó hang után semmi. A segítő kiszállt a buszból, majd néhány pillanat múlva visszatért és tudtunkra hozták, lerobbantunk. Ez a tegnapi, gödrökkel teli kátyús út közvetlen következménye. Elő­ször gumidefektre gyanakodtam az ütemesen ismétlődő csattogó hang miatt, aztán megtudtam, kardántörés történt, tengelyé vagy csuklóé.

Egy erdélyi kirándulás során a Pécsről induló busz Kecskeméten lerobbant, az utasoknak hat órát kellett várakozniuk, hogy Pécsről mentesítő buszt érkezzen értük.

Itt Indiában, a lerobbant buszról leszállt indiai ide­gen­ve­ze­tőnk, pár perc múlva visszajött, és mondta, készülődjünk, mert öt perc múlva itt a mentesítő busz. Öt perc, nem öt óra, hanem öt perc múlva. Itt, a világ végén. Ha valaki nekem ezt mesélné, biztosan nem hinném el.

Megtudtuk, hogy a mindig éber indiai ide­gen­ve­ze­tőnk – aki utunk során mindenkit számon tartott: ki van még a mellékhelységben, ki nincs itt a megbeszélt időre, ki maradt le, tehát mindent látott, mindenre figyelt – elmondása szerint a megállásunktól párszáz méterre három parkoló buszt látott, a sofőrök ebben a korai órában aludtak bennük, felébresztette őket, az egyik szabad volt és vállalta a fuvart Jaipurba.

És valóban, öt perc múlva már ott parkolt előttünk egy másik busz. Nem csak másik, hanem más is! Ez a busz a helyi közlekedésben járó utasszállító: egyrészt meg­le­he­tő­sen koszos volt, szemét, por a padlón, alaposan lehasznált műbőr ülések, nem záró ablakok és így tovább. A buszban keresztben öt ülés volt, a jobb helykihasználás és a kisebb testű indiaiak miatt. Közismert, hogy az indiai buszok orrmotorosak, a busz hátsó része kívülről megközelíthető, 3-4 köbméretes rakterű csomagszállító. A csomagjainkat kezdték átrakni a mi buszunkból a kisegítőbe, szinte hihetetlen, pár perc múlva 2-3 ember jött elő a semmiből ebben a hajnali órában, és segíteni kezdtek az átpakolásban. Hamarosan kiderült, hogy a csomagjaink mintegy egyharmada nem fér be a csomagtérbe, és elkezdték felhalmozni a buszsofőr melletti térbe, a szélvédő elé, a műszerfalra, úgy, hogy a sofőr alig fért hozzá a sebváltóhoz, és alig látott ki. A maradék bőröndöket az ülések között járórész egyébként is szűk folyosójára halmozták fel. De ezek nem érdekeltek bennünket, csakhogy már mehessünk, és már mentünk is. Az öreg busz minden jóindulatára szükség volt, hogy terhével célhoz érhessünk. Szokásom volt, hogy a buszból az ablakon keresztül, ha érdekes látvány volt, lefilmeztem. Erről most le kellett mondanom, mert az ablakon – ami karcolt, piszkos műanyag vagy plexi lap volt – ez lehetetlen lett volna.

Jaipurban szállodánk elé gördültünk, és minket is, mint minden járművet megállítanak, megvizsgálnak a biztonsági emberek. Ahogy megálltunk a sorompó előtt a biztonságiak tátott szájjal bámultak, mit keres ez a rozoga busz itt a fehér turistákkal a szállodájuknál? Csak nem akarunk behajtani a szálloda udvarába? De bizony igen, amit indiai ide­gen­ve­ze­tőnk a tudomásukra is hozta. Ennyi fáradt, de hálás szempár nem követte ezt a rozoga buszt még soha, amikor elfoglaltuk helyünket a szállodánkban.

Aznap egy helyi busz szállított első programunk helyszínére, és annak végeztével visszaszálltunk rá, úgy 11 óra felé, szóltak szálljunk át a megjavított korábbi buszunkra. Öt óra alatt megjavították a világ végén azt a kardántörést, és még el is jutott Jaipurba – ez is csak Indiában lehetséges.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nálunk ilyen meghibásodás után újabb vizsgáztatáson kell átesnie a busznak, mindez együtt a javítással, vizsgával együtt legalább két hét. Indiában 5 óra!!! És még ezt a világot nézi le a ,,civilizált” Európa. Ott a mi szabályainkkal megállna az élet, összeomlana a gazdaság.)


 

További történetek: