,,KERESSÜK A LEGJOBB UTAS SZTORIKAT”

A xhosza kisleány diagnózisa

(Puluczkai István)

Az elmúlt év elején a Fe­hér­vár Travellel Dél-Afrikába utaztam, a szivárványországba. Szokásosan gaz­dag programot bonyolítottunk le és mindennek az első harmadára esett, hogy lá­to­ga­tást tettünk a Lesedi skanzenben, ahol öt különböző törzs életmódjával, építészetével, kultúrájával, táncaival, ételeivel ismerkedhettünk meg.

Jókor, időben érkeztünk, volt még időnk a programok kezdete előtt sétálgatni, körülnézni – a helyi ajándékárusok, vuvuzela-virtuózok és kézművesek leg­na­gyobb örömére. Sokuknak ott voltak a gyerkőcei is, ott tébláboltak, futkostak köröttünk.

Egy két és fél-hároméves forma gyönyörű kislányra lettem figyelmes: hatalmas világító fekete szemek, kü­lön­le­ges ébenfekete hajfonat, mindennél csak egy árnyalattal világosabban csillogó fekete bőr, és mindehhez habos, könnyű, ünneplő jellegű fehér-rózsaszín ruhácska.

Nagyon barátságos és közvetlen volt, úgy alakult hát, hogy szóba is elegyedtünk. Ő a saját törzsi nyelvén mondta a magáét, mint aztán közben kiderült, xhosza nyelven, ami számunkra igencsak kü­lön­le­ges, úgynevezett csettintő nyelv, amúgy Nelson Mandela törzsi nyelve. Nem akartam elmaradni a csöppség mögött, én magyarul beszéltem hozzá, ami viszont számukra igencsak kü­lön­le­ges, úgynevezett nem-csettintő nyelv, amúgy az akkor már közel húsz éves őskövület, az australopitecus fehervarus törzsi nyelve.

Bizony jó néhány percig eltartott ez a különös xhosza-magyar párbeszéd: csettintő csacsogásra magyar dörmögés volt a válasz és megfordítva. Úgy tűnt, nagyon jól megértjük egymást. Aztán egyszer csak fogta a kis ruhácskája szélét és meg-meglibbentve tovaszaladt, a maga részéről lezárta a diskurzust.

Kifejezetten élményszámba ment az egész, persze ezt az érzést az tehette csak teljessé, ha tényleg tudom is, mi minden hangozhatott el valójában.

Anyukája végig ott állt a közelben, mosolygott, látott-hallott mindent, odamentem hát hozzá és megkértem, mondja már el, miről is beszélgettünk a kicsi lánnyal oly hosszú perceken át.

Elmesélte a gyerek – így a mama angolul –, hogy mi mindent csinált már ma, mennyi dolga is volt neki. Aztán azt is elmondta, hogy nagyon szívesen beszélget velem, különösen már csak azért is, mert nagyon sajnál engem, tényleg szomorú miattam.

– Sajnál engem? Szomorú miattam? Hát miért van ez így? – kérdeztem.

– Azért – mondja az anyuka –, mert szerinte te nagyon-nagyon beteg vagy.

– Beteg? Én? Hát miért gondolja ez a csöppség, hogy én beteg lennék?

– Hát azért, azt fejtegette, azt magyarázta a kicsi, hogy ő úgy látja, úgy gondolja, szerinte te csakis nagyon beteg lehetsz, ha olyannyira fehéres és szokatlanul világos a bőröd színe…

Hát így lettem én a bőrszínem alapján képzelt beteg szivárványországban – a végtelen gyermeki fantázia szivárványainak színeiben.

Egy másik történet:
 

Hosszabb ideje tervezett utazásunkat valósítottuk meg 2015-ben, amikor a Fe­hér­vár Travellel Dél-Amerikába utaztunk, a Chile, Argentína, Brazília úton vettünk részt. A szűk két hét méltó befejezése volt a Rio de Janeiróban eltöltött utolsó négy nap.

Sok látnivaló, nagyszerű hangulat, élmények, kiváló társaság jellemezte utunkat. Úgy van az mindig, hogy egy-egy jó csoporton belül is kialakulnak – kimondott vagy ki nem mondott szimpátia okán – kisebb kis csoportok, akik valahogy együtt ragadnak étkezésekkor, beszélgetésekkor, séták alkalmával.

Így volt ez most is, egy hét-nyolcfős kör határozta el egyik kora délelőtt, hogy mi bizony oda-vissza szépen végigsétálunk a Copacabanán. Gyönyörű volt az idő, varázslatos a hely maga, csodás a kilátás a Cukorsüveg-hegyre és hát az előző éj­sza­kai Rio by night program hangulata is még dolgozott bennünk: a szamba látványa, ritmusa, a capoeira táncosok-harcosok élénk lüktetése és persze ott volt bennünk állandóan az ipanemai lány dallamainak lágy zsongása.

Meg hát ugye dolgozott bennünk a cachacával, helyi cukornádpálinkával készült brazil koktélkü­lön­le­gesség, a caipirinha is, melynek kipróbálását mindenre kiterjedő figyelmű és segítőkész ide­gen­ve­ze­tőnk, Lóránt hosszú-hosszú unszolására, tanácsára fogadtuk meg. Hosszú azért ám az a Copacabana, nekem úgy tűnt, hogy ezt a tanácsot közülünk többen alaposan, többször is megfogadták…

Örömteli, felszabadult volt a hangulat.

Így értünk hát el majdnem a sétány másik végéhez, Carlos Drummond de Andrade brazil költő és újságíró padon ülő bronz szobrához. Ez itt szinte kötelező megálló, sapkát tesznek a fejére, beszélnek hozzá, melléülnek, és persze vég nélkül fényképeznek. Nem lehet nem észrevenni az itt csicsergő, hangoskodó turistákat, előttünk az olaszok, majd mi is felhívtuk magunkra a környék figyelmét.

De mégis, mi valahogy külön is felhívtuk magunkra a szomszéd ülőalkalmatosságon pihenő idősebb úrét, aki valóban folyamatosan figyelt bennünket, tekintetével kísérte mozdulatainkat, nézett, kitartó érdeklődéssel figyelt és figyelt.

És hát megtörtént az, aminek nem kellett volna, biztos véletlen volt ugyan, de főleg csúnya és illetlen. A felszabadult hangulatban ugyanis valamelyikünk szájából elszabadult a mondat:

– Na mi van öreg, mit nézel?

Vannak olyan pillanatok, amikor nem a szavak szépségét keressük, hanem a hasznát, ez a pillanat is ilyennek bizonyult, mert bizony ugyan igencsak berozsdásodott kiejtéssel, mégis érthetően és szinte azonnal jött a válasz:

– Mí-ert, mí á bój há-ver, tálán má nez-ni szem szábád?

Döbbent csend, ocsúdás és kitörő öröm ilyen gyorsan talán még soha nem váltotta egymást. Hagytuk a sovány költőt másra, az urat bírnánk csak szólásra…

Kiderült, hogy kacskaringós életútja elején nálunk végezte az orvosi egyetemet, jelenleg Manausban praktizál, trópusi betegségekkel foglalkozik, most itt üdülnek a családdal, magyar szót csak elvétve, nagyritkán és még annál is ritkábban, ha hall.

Harag, neheztelés persze nem volt, tényleg megörültünk egymásnak, őszinte örömünket talán csak a szomszéd büfé caipirinha árusainak lelkesedése múlta felül…

Jó néhány éve nagy siker volt nálunk egy habkönnyű film, a Riói kaland.

Számomra ez volt az igazi riói kaland, de nem habkönnyű, hanem tartalmas, vidám és tanulságos.


 

További történetek: